Nap, víz, csobogás...

2011. ápr. 7.

Tibor barátom, tanárom, egyetemi témavezetőm:
— Ma bemutatlak egy barátomnak, Misinek. Misi egy kurva: szeretni fog.

Misi nem volt kurva, noha sok embert szeretett, és nem önzetlenül, mert viszontszerették. És nem volt igénytelen: egyszer megorrolt valakire, és kerek-perec kijelentette, hogy nem kívánja látni többé. Nagy társaságot gyűjtött maga köré, és jellemző rá, hogy váratlan korai halála után is fennmaradt a társaság.

Valamikor, ha jól számolom 1979-ben, egy szeptemberi napon bejelentette:
— A hétvégén lemegyünk a Balatonra.
— De Misi, megmondom őszintén, én nem nagyon lelkesedem a Balatonért.
— Nem a véleményedet kérdeztem, csak közöltem a programot.

Kisgyerek koromban néhányszor nyaraltam lent Zamárdiban a szüleimmel és anyai nagyszüleimmel. A kis nyaraló a szövetkezeté volt, ahol nagypapa üzemvezető volt, vagy főművezető, vagy valami hasonló. Azaz ő volt a főnök, merthogy az államosítások előtt övé volt a cég, és hogy ne rabolják el tőle, szövetkezetet csinált belőle. A nyaraló sok részlete gyanúsan hasonlított nagypapáék házára, és nem véletlenül, mert ő keze munkája látszott mindkettőn. Sok kellemes emlékem van ezekről a nyaralásokról. Ezeknek az emlékeknek egy része eltemetődött, majd nemrég újra előkerült.

Iskolás koromban voltam egyszer úttörőtáborban is, de az nem tetszett. Nemcsak a zászlófelvonásokat utáltam, hanem főleg azt, hogy csak a köldökig érő vízbe mehettünk be, szoros csoportban. Nem tudom, hogy akkoriban tudtam-e már úszni, gyanítom, hogy igen, de az biztos, hogy a vízben a szabadságot akartam élvezni, mint ahogy azóta is. Később még egyszer-kétszer letévedtem a Balatonra, de a strand-lángos-üdítő háromszöget halálosan unalmasnak találtam. Noha egyszer át is úsztam a tavat, a tihanyi rév vonalától nem messze, csónakkal kísérve, az unalom és a strandon lévő tömeg maradt a fő benyomásom.

Aztán 1979-ben, Szent Mihály napján, minden megváltozott. Mélykék, felhőtlen ég, ragyogó nap, símogató őszi meleg, csendes és barátságos Keszthely, és sok-sok jó ember, Misiék és sokgyerekes ismerősei. Egy frissen festett árboccal sétáltunk le a Csíborpatkolóba, azaz a Balatoni Limnológiai Kutatóntézet keszthelyi részlegére. Szerelem első látásra: a Dóra nevű kalóz.

Misi egyik barátja fél óra alatt megtanított vitorlázni. Ez nem nagypofájúság. Kis vitorlásban és barátságos szélben az a lényeg, hogy az ember érezze a szelet, meg hajó és a víz mozgását. Tíz év kenuversenyzés után az ellenkezője lett volna a meglepő.

A következő másfél évben sokat kalózoztunk Szóllát Gyurival, és közben elindultak a Misi-féle nyári egyhetes vitorlástúrák. Először egy hajóval, aztán kettővel, aztán öttel, de volt úgy, hogy tizenkét hajón száz ember volt a csapat. Egy idő után rávettek, hogy tegyem le a vitorlavezetői vizsgát, onnatól én is kapitánykodtam párszor. Egy ízben új csapatot hívtam magammal. A legtöbben csak két-három napra vállalták, úgyhogy beosztottuk, hogy a ötszemélyes hajón ne legyünk egyszerre hatnál kevesebben, vagy nyolcnál többen. De aztán nem nagyon akaródzott elmenniük a hajóról, így az utolsó napon már tizenegyen vagy tizenketten voltunk.

Nagy közös főzések, kajálások, éneklések és rosszalkodások, jó szelek és álmos lötyögések, egy-egy vihar, alvás a csillagos ég alatt és néha esőben, szerelmeskedés, lepukkant, majd egyre jobb és egyre kevésbé romantikus hajók és kikötők, és főleg sok-sok jó ember. Túranaplók, fotók, emlékek.

Eljutottam az Adriára is, de nem halványította el a Balaton élményét. A táncmánia viszont erősebbnek bizonyult. A tánctáborok, persze mindig a Balaton mellett, egybeesnek a vitorlástúrával, és pénzem sincs mindkettőre, úgyhogy Választanom kellett. Nem sajnálom, hogy így alakult, az emlékeim velem maradnak, és a Balatont azóta is olyannak látom, mint ahogyan a vitorlázáskor megismertem. És valamikor fogok még vitorlázni is.