Japán: apróságok

2011. szept. 13.

2011. szeptember 1-től 10-ig Japánban jártam, hivatalos kiküldetésben. Egy nemzetközi tanácskozáson és a hozzá kapcsolódó szakmai programokon vettem részt Hokkaidón, az északi szigeten, a keleti parton egy biológiai állomáson és környéken, utána Sapporóban, ami közben a sziget déli részére is kirándultunk egyet. Nagyon tömény volt a program, turistáskodásra nem jutott idő, és annyira nem barátkoztunk össze a helyi erőkkel, hogy meghívtak volna minket az otthonukba. Láttunk szép tájakat, két kutatóállomást, több napig tanácskoztunk egy nagy egyetemen, és sok kitűnő étteremben jártunk, meg egy karaoke bárban. Tehát épp csak belekóstoltam Japánba, annak is csak egy kis szögletébe, de ez nem akadályoz meg abban, hogy leírjam a benyomásaimat.

(Apróság)
— Milyen az amerikai törpe? (Szovjet törpe?)
— Hát nagy!
Japánban az egyik legszimpatikusabb az, hogy Japán ugyan egy nagy ország egy csaknem homogén nagy nemzettel, de a nagy országokkal/nemzetekkel ellentétben szeretik azt, ami apró. Apró nők, virágok, origamik, bonsai kertek, apró autók, lakások, éttermek, apró fogások apró tálakon. Az apró szép és barátságos.

(Mi merre?)
Japánban tájékozódni, elsőre legalábbis, nem könnyű. Az utakon a közlekedés jobboldali. Az utastájékoztató táblák, nemcsak a közutakon, máshol vannak, mint ahol várjuk. A nyilak nemcsak azt jelzik, hogy milyen irányba kell menned, hanem azt is, hogy milyen irányba nem — ehhez nem vagyunk hozzászokva. A többnyelvű táblákat (általában japán-angol, de kínai és koreai is hehet mellettük) csak japán nyelvűek váltogatják. (Az angol nyelvű szövegek néha viccesen hibásak.) A hokkaidói kisvárosokban (pl. Kuchiro, 120 ezer lakos) gyakorlatilag csak japán feliratok vannak, ugyanígy a vasúton is, legalábbis arrafelé. Viszont a japánok eredményesen alkalmaznak egy nálunk kiveszőfélben lévő tájékoztatási médiumot: az embert. A repterektől a vasútállomásokon keresztül az éttermekig és boltokig mindenütt van ember, akinek vagy az a feladata, hogy tájékoztasson, vagy ha megkérdezed valamiről, a feladatának fogja érezni. Az angoltudásuk nem feltétlenül jó, de kedvesek, szolgálatkészek és türelmesek. A rendszer működik.

(Cipő, papucs, mezítláb)
A japánok mániákusan tiszták, enni lehetne a padlóról, de nem lehet, mert akkor piszkos lenne a padló. A tisztaság egyik bizosítéka, a személyes tisztaság és a gyakori alapos takarítás mellett, a cipő-papucs-mezítláb rendszer. A házba (étterembe, kutatóállomás épületébe) lépve le kell venni a cipőt, és fel kell venni a papucsot. A papucs gyakran oda van készítve a vendégeknek, kb. 32-től 36-os méretig. Elismerést arattam a japánoknál azzal, hogy vittem saját papucsot. A mérete vidámságot okozott. Egy étteremben láttam, hogy a felszolgálók papucsot váltottak, amint a konyhából az étkező helységbe léptek. A szobákon belül, illetve a hagyományos éttermekben az étkezőhelységen belül is, tatami van. Ez rizsszalmából és finom kákafonatból (Juncus effusus, békaszittyó) készül, és nagyon jó érzés mezítláb rálépni. Máshogy nem is szabad.

(Édes álom)
A japán ágy a derék- és nyakfájósok mennyországa. A hagyományos matracot (a futont) a tatamira terítik, és kemény párna jár hozzá. A kemény párna olyan, mint egy kispárna méretű, eléggé megtömött babzsák. Amikor ráfekszel, kialakítod a formáját, és amíg nyugton alszol, úgy marad. A szállodai ágy is a legjobb volt, amin valaha szállodában aludtam.

(Vizes blokk, hi-tech)
A kutatóállomás fürdőszobájában térdmagasságban vannak a csapok — a japánok ülve zuhanyoznak. Pontosabban kevés vízzel benedvesítik a testüket, mosdókesztyűvel megmosdanak, majd kevés vízzel leöblítik magukat. A modern japán vécé viszont technikai csoda. Állítható ülőkehőmérséklet, állítható erősségű szagosító-spricc, állítható hőmérsékletű és erősségű bidé, és néha állítható hangerősségű zene, ami elnyomja az ütítés hangját. Szinte szentségtörés beleszarni.

(Pára)
Tokió híres a nyári párás melegről. Amíg szept. 10-én délelőtt fél 10-kor elsétáltam a repülőgép lépcsőjétől a buszig, megszédültem. Hokkaidón jóval hűvösebb volt, és alig sütött a nap (nyolc nap alatt összesen négy-öt órát), de hasonlóan párás volt az idő. Nálunk a hidegfront előtti nyomasztóan párás időben 85-90% a relatív páratartalom (a 100% a köd), a hidegfront utáni szép száraz időben pedig 40% körüli. Hokkaidón a hidegfront után volt 90%, egyébént pedig 98-100%. Azaz gyakran volt meleg köd. Az olyan, amikor kánikula idején egy kis zápor után felszáll a pára a földről. Csakhogy az ott napokig tartott, és szeles idővel is együtt járt. Ködös, szeles időben nem fázni, ez furcsa érzés.

(Sushi)
Párszor ettem már itthon sushit: ecetes lében főtt rizscsomagocskák egy kis nyers hallal töltve. Inkább érdekes, mint finom, de egyszer egy évben elmegy. Japánban nagyjából minden ebéd és vacsora része volt a sushi. Az volt a benyomásom, hogy a japánok magát a nyers halat hívják sushinak; ehhez mindig az ecetes vízben főtt rizs a köret. (A Wikipédia szerint a nyers hal a neta, az ecetes rizs a shari, a kettő együtt a sushi.) Ami új volt nekem, az a nyers hal. Nem apró darabkák egy apró rizscsomagban, hanem szép nagy 1-2 dekás szeletek. Tonhal, lazac, tőkehal, félszegúszóhal. Magában, rizzsel, vagy szójaszóban megmártogatva: eszméletlen finom!

(Osztriga)
Európában nyersen esszük az osztrigát (már aki), és sülve-főve a halat. Japánban, legalábbis Kuchiro környékén, ami a legnagyobb japán osztrigatenyésztő vidék, fordítva. A halat nyersen adják, sushiként (persze máshogy is), az osztrigát pedig főve, sütve vagy kirántva, csak nyersen nem. De mindenképpen felséges az íze.

(Légy szíves, köszönöm, viszlát)
Vállakozó kedvű kollégáim fejükbe vették, hogy megtanulnak néhány alapvető társasági kifejezést japánul, és lelkesen kérdezgették segítőinket, hogy hogy mondják ezt vagy azt. De meglepően nehezen kaptak választ. Lassan kiderült, hogy a japán nyelvben szinte nem léteznek a semleges társasági kifejezések, csak olyanok, amik kifejezik a beszélők társadalmi viszonyát. Pontosabban náluk az a semleges, ami egyenrangú felnőtt férfiak közti kifejezés, de ezt hogyan magyarázza el egy egyetemista egy külföldi professzornak, vagy egy nőnek, akinek azt a kifejezést sohasem mondaná?

(Láthatatlanul)
A japánok általában nagyon udvariasak, de nem mindig. Többször előfordult, hogy nemcsak hogy nem köszöntek olyan helyezetben, amiben mi automatikusan köszönünk, hanem a köszönést sem fogadták, és perceken vagy órákon keresztül kerülték a szemkontaktust, pl. az egyetemi dohányzóban, vagy a vonaton. Valószínűleg zavarban vannak: nem tudják kitalálni, hogy mi a társadalmi pozíciójuk az adott helyzetben, vagy hogy hogyan kell azt angol nyelvű köszönéssel kifejezni. Ugyanis sehogy.

(Csak pontosan, szépen)
A japánok híresen pontosak, és nehezem bírkóznak meg azzal, hogy a külföldiek nem azok. Minden programunk csúszott azzal, hogy nem pattantunk fel egymás sarkát taposva a buszra, nem haraptuk el a beszélgetést a mondat közepén, nem dobtuk el a félig szívott cigit, addig kerestük a legjobb szöget a fotózáshoz, amíg meg nem találtuk. A legfurább az étkezések és állófogadások időzítése volt. A meghirdetett időben pontosan elkezdődött, az első percben tósztot mondtak, amin mindenkinek illett ott lennie, és koccintania, majd mire a kaja után belemelegedtünk volna a szocializálásba (ejtsd: ivásba), közölték, hogy vége a programnak, el kell hagyni a helységet. Bocsi, ennyi volt!

(Buli!!!)
Ha Japánban jó társaságban vagy, pláne helyiekkel keveredve, ki ne hagyd a karaoke bárt! Mikrofonnal a kezükben előtör a japánokból a rettenthetetlen szamuráj és a javíthatatlan exhibicionista. És belőled is elő fog! Énektudás nem akadály, de nem szükséges. Lelkesedés, az kell. De meglesz!