Pszicho

2012. nov. 16.

Miért nem ítélem el eléggé a betörőt?

Részlet egy barátnőmmel folytatott csetelésből (szerkesztve):

— Amíg külföldön voltam, nálam járt egy betörő, körülnézett, nem is csinált túl nagy kuplerájt, és látta, hogy nincs olyasmi, ami kicsi lenne és értékes. Valószínűleg számítástechnikára vagy drága audiovizuális cuccokra utazott. Rendőrség, jegyzőkönyv. Aztán a két hétre rá, amikor vidékre mentem, újra betört ugyanazon a módon, és elvitte a munkahelyi számítógépemet, néhány fontos személyes tárgyat, meg egy-két látszólag értékes, de valójában értéktelen apróságot. Rendőrség, jegyzőkönyv, nyombiztosítók, stb. Azóta ... nem tudok otthon tartani semmilyen értéket, mert bármikor visszajöhet a betörő.
— Úristen! … Ez a világ elmebeteg!!!
— A világ nem elmebeteg, hanem ilyen. Nagyok a jövedelmi különbségek, lyukas a szociális háló. … Egyébként a lakásban két nagy érték van, az egyik a lakás, a másik én. Mindkettő megvan.
— Akkor jogosan törtek be hozzád, jól értem?
— Nem. Mint ahogy a nyomor és a kilátástalanság sem jogos.
— Akkor most kit sajnáljak, a betörőt vagy téged? … Azért jó hallani, hogy van, aki együtt érez velük....
— Az együttérzés mindenkit megillet, pl. engem is ...

Barátnőm némileg fel volt háborodva azon, hogy nem én nem vagyok eléggé felháborodva, és hogy nem ítélem el eléggé a betörőt. A helyzet pedig ennél még rosszabb: nem is biztos, hogy egyáltalán elítélem a betörőt.

Hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy nem szimpatizálok a betörővel, és bűntény áldozatának tekintem magam. Ha találkoztam volna vele, valószínűleg nekimegyek, és megverem, ha meg tudom verni. Valójában a betörések áldozatai nagy traumákat élhetek át, komoly egészségi vagy egzisztenciális válságba kerülhetnek, különösen ismételt betörések esetén. Fantáziáltam is azon, hogy milyen szép lenne, ha a betörőnek úgy kipakolnák a lakását, hogy rájönne, milyen érzés betörés áldozatának lenni. Bár valószínűleg nem jönne rá. Valószínűleg jóval kevésbé érzékeny rá, mint az áldozatai.

Nem szeretek olyan világban élni, ahol betörők vannak, ahol be kell reteszelni az ajtót, rácsot kell tenni az ablakra, hogy ne azt a lakást válassza a betörő, hanem egy másikat. Olyan világban szeretnék élni, ahol nem kell zárni a lakást, a kocsit, a bőröndöt. Egyébként léteznek ilyen vidékek, de azok vagy elzártak és roppant unalmasak, vagy rettentő elnyomás alatt élnek ott az emberek. Ha a vidékek nyitottak, érdekesek és szabadok, akkor előbb-utóbb megjelennek ott a betörők. Ez nem azt jelenti, hogy a jó helyeken vannak a betörők — a nyomorultabb vidéken még jobban szenvednek a bűnözéstől.

Szóval miért is nem ítélem el eléggé a betörőt?

Egyrészt azért nem, mert nem tudom megítélni, mennyiben a saját döntése az, hogy bűnöző lesz, és mennyiben determinálja a múltja, a körülményei. Hadd utaljak itt egy híres kísérletre, ahol a normális kísérleti alanyok kétharmadából gyilkost lehetett csinálni megfelelő körülmények között. Hasonló eredménnyel járt egy másik is, a Stanford börtönkísérlet, ott szadista őrré vált a véletlenszerűen kiválasztott kísérleti személyek többsége.

Van ennek a gondolatmenetnek egy extrém erős változata is. A fizikusok szerint nincsen szabad akarat. A világ ugyan nem determinisztikus, mert alapvetően befolyásolja a véletlen, de szigorúan kauzális. Egy neurológiai méréssorozat arra az eredményre jutott, hogy az agy állapotából meg lehet jósolni kérdésekre adott választ, mielőtt a kérdéseket feltették volna. De még ha illúzió vagy epifenomén is a szabad akarat, nagyon hasznos abban, hogy erkölcsileg értékeljük a döntési alternatíváinkat.

A másik ok, amiért nem ítélem el eléggé a betörőt az az, hogy őt is áldozatnak látom. Egy betörő élete minden, csak nem jó. Nem tud hosszú távra tervezni, mert előbb-utóbb le fog bukni, és függetlenül attól, hogy mennyire viseli meg a börtön, élete egy részét biztos, hogy nagyon rossz körülmények között éli le. Áldozat abban is, hogy képtelen az empátiára (ha képes lenne, nem törne be), azaz korlátozottak a képességei a szeretet megadására és elfogadására. Borzasztó kietlen világban él. Tíz évvel korábban egy akkori betörés nyomán láttam a betörőt, aki tényleg sok fontos dolgot vitt el a lakásomból. Lehetetlen volt másképp nézni rá, mint áldozatra, egy örök vesztesre.

Végül pedig, függetlenül attól, hogy mennyire ítélem el a betörőt, vagy bárki mást, valóban képes lennék együtt érezni vele, ha ismerném. Mint ahogy bárki mással is. Nem hogy ügyésznek nem lennék alkalmas, de valószínűleg bírónak sem. Mindenkinek megvannak a korlátai, nekem, többek között, ez. És nem bánkódom miatta.