Nyelvelés

2012. június 1.

Helyes és helytelen

Ez a bejegyzés az Egyelőre - egyenlőre folytatása. Merthogy barátnőm továbbra is felhívja a figyelmemet a helyesírási hibáimra, amiért továbbra is hálás vagyok neki, és továbbra sem mindig fogadom meg a tanácsait.

Az egyik előnye a blogírásnak (illetve majdnem minden írásnak a tudományos szakcikken vagy ismeretterjesztő cikken kívül), hogy az ember büntetlenül írhat olyasmiről, amihez nem ért, pl. én nyelvészeti kérdésekről. Ez itt nem az előre bocsánatkérés helye, csak jelzem, hogy — tudományos, főleg a szakmámba vágó véleményemmel elentétben — nem veszem a szívemre, ha valaki azt mondja az írásomra, hogy marhaság. Viszont ha tőlem nem is lehet várni szakmailag megalapozott véleményt, szívesen utalok olyan nyelvészre, akitől lehet. A régi Magyar Narancsban egyik kedvenc olvasnivalóm Nádasdy Ádám Modern Talking tárca-sorozata volt. Nádasdy tanár úr természetesen nem felelős azokért a marhaságokért, amiket itt írok.

A félreértés elkerülése végett hadd bocsássam előre: a helyesírásról írok, nem az elütésekről. Elütésből ebben a szövegben is lesz néhány, mert nem vagyok elég jó saját szövegem olvasószerkesztőjének (bezzeg másokénak!), helyesírásellenőrző pedig nincs abban az őskori HTML-szerkesztőben, amit használok.

Az alábbiakban néhány példát fogok felhozni az Online Helyesírási Szótár "leggyakoribb hibák" listájából. Az első egy igazi gyönyszem:
  helyes: Hoffmann-né — helytelen: Hoffmanné
Nem emlékszem, hogy valaha is leírtam volna a "Hoffmanné" szót, de az biztos, hogy a "Hoffmann-né" szót sosem. És viszketne a hátam, hogyha — nemcsak illusztrációként — le kellene írnom. Természetesen leírnám, ha valakit, saját névjegye szerint, így kellene megneveznem. Az első benyomásom az volt, hogy ez a szörnyűség nem lehet igaz. De igaz: a google-ban egy csomó Hoffmann-nét találtam. és persze még több Hoffmannét. Na de hogy hívják a férjeket? A facebookon is megnéztem négy Hoffmannét. Az ismerősök listája alapján nyilvánvaló volt, hogy közülük kettőnek Hoffmann a férje, egy harmadiknak Hoffmann és Hoffman nevű ismerősei is voltak, a negyediknek csak Hoffman. Azt hiszem, nincs tudatosabb nyelvhasználó egy az anyanyelvén a saját nevéről döntő felnőtt személynél. Úgyhogy az istenadta nép kimondta az ítéletet: Hoffmann neje Hoffmanné az helyes. A nyelvhelyességi magyarázat szerint az a baj a Hoffmannéval, hogy ha nem írjuk a nevet következetesen, nem tudhatjuk, hogy Hoffmann vagy Hoffman a férj (vagy ex-férj). Na és akkor mi van? Egy "hofman" nevű úrról vagy hölgyről a neve hallatán egyébként sem tudjuk, hogy Hofman, Hoffman, Hofmann (ritka, de van ilyen), avagy Hoffmann. Ráadásul amúgy is gyakran hibásan írják le a nevét mások. A "Hoffmann-né" szó pedig leírva, kényes ízlésem szerint, ronda, mint a bűn. Ellentétben Hoffmann-néval vagy Hofmannéval, a maga élő valójában.

Az azonosan ejtett ly-t meg a j-t azt most hagyjuk. A francia és az angol írás sokkal távolabb áll a kiejtéstől, mint a miénk, és mégis elboldogulnak vele. (Mégha a diákoknak erről kicsit kockásabb is a véleménye.) De nem állom meg, hogy ne hozakodjak elő a
  helyes: mondd! — helytelen: mond!
  helyes: küldd! — helytelen: küld!
példával. Itt ugye azért kell a -<mássalhangzó>dd, mert különben nem vesszük észre, hogy felszólításról van szó. Érdekes! Szóban mindig észrevesszük, noha nem is lehet kétféleképpen ejteni ezeket a szavakat. És írásban is észrevennénk, ha nem nem a hibára figyelnénk fel. Mert noha írásban nem hallatszik a kiejtés (persze a felkiáltójel segíthet ezen), a második személyű felszólító módot a harmadik személyű kijelentő móddal bravúrosan nehéz összetéveszteni. Nekem nem sikerült olyan értelmes mondatot találnom, ahol összetéveszthető lenne. Ez egy szép példája lenne az üdvös nyelvi konzervativizmusnak, ha nem okozna máshol problémát. Nevezetesen:
  helyes: kérd! — helytelen: kérdd!
  helyes: írd! — helytelen: írdd!
Itt ugyanis az történik, hogy az ártatlan szabálykövető nyelvhasználó a mondd!, küldd! kiejthetetlen -<mássalhangzó>dd végződése alapján azt hiszi, hogy ez a kiejthetetlen dolog a felszólító mód szabályos végződése. A nyelvérzéke ugyanis nem elég jól tájékoztatja, mert nem támogatja a kiejtés. Persze, tudjuk, ezek nem -d tövű igék, azaz mégiscsak segíthet a nyelvérzék. De tényleg nehéz. És a 'kérdd' esetében valódi problémát okoz, mert 'kérdez' miatt -d tövűnek érezhetjük az igét. De mint már említettem, az angol meg a francia...

Már az előző példákból is látszik, hogy a magyar helyesírás egyik fő nehézsége, hogy elemző szemléletű, azaz a kiejtés mellett meg akarja mutatni a szó tövét, képzését, meg hasonlókat, ha hallatszik, ha nem. Ebből aztán rémületes dolgok közvetkezhetnek:
  helyes: húszat, húszan, húszas — helytelen: huszat, huszan, huszas
  helyes: huszad, huszadik — helytelen: húszad, húszadik
  helyes: tízet, tized — helytelen: tizet, tízed
Ez az a pont, ahol kitűnő magyar írókon és költőkön pallérozott nyelvérzékem csődöt mond. Olyat persze nem írok vagy mondok, hogy 'tízed' vagy húszad', de hogy 'tizet' vagy 'huszat', azt bizony igen. Persze, látom én, hogy rag előtt megmarad a hosszú magánhangzó, képző előtt meg lerövidül. És biztos van olyan nyelvjárás, ahol ez ma is él. Ízes nyelven beszélő (vagy azt mímelő) szinészektől hallottam is már, hogy 'tízet'. De könyörgöm! Tudnom kell nekem írás közben, hogy mi a rag és mi a képző? Vizsgázó diák vagyok, vagy nyelvtantanár? A nyelvhasználat többé-kevésbé tudatos ugyan, de, anyanyelven legalábbis, automatikus. Írásban persze többet gondolkodunk, de ennyit? Ezen a drámai ponton hadd szögezzek le valamit határozottan és szemérmetlenül: Ha az én kitűnő magyar írókon és költőkön pallérozott nyelvérzékem csődöt mond, akkor a helyesírásban van a hiba, nem bennem. Én tudok magyarul, és nem csak beszélni, hanem írni is. Uff!

E bejegyzés apropója, amire barátnőm felhívta a figyelmemet, a következő:
  helyes: mindjárt — helytelen: mingyárt
Ezt azért kell így írni helyesen, mert, a Magyar Etimológiai Nagyszótár (Tótfalusi István) szerint, "Rövid alak az eredetibb mindjárástból, tehát a mind és jár elemekből áll. Eleinte így értődött: 'minden (utána)járással', tehát 'mindenképpen, teljes igyekezettel', s ebből 'mihelyt csak lehetséges', majd 'hamarosan'." Ez teljesen nyilvánvaló, minden magyar csecsszópó korától tudja. Én pl. tegnaptól, amikor megnéztem az említett szótárban. Azt, hogy a helyes alak a mindjárt, 3. elemista korom óta tudom, mert élénk emlékem van arról, hogy kijavította a tanítónéni, és ez már akkor sem tetszett. Egyébként pedig a mingyárást (vagy mindjárást) szót is ismertem, nagyanyám használta. Nem ártana a nagyobb etimológiai tudatosság (ld. egyik bejegyzésemet), de más a nyelvtörténet, és megint más a nyelv, amin beszélünk. Már az előző bekezdésben is említettem kiváló íróinkat és költőinket, és egy másik bejegyzésemben is, így most Petőfihez fordulok: "Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra" (Úti jegyzetek) "Mingyárt a Rákos mellett esik Cinkota" (Útirajzok) "tenni kell és mingyárt holnap... hátha holnapután már késo" lesz!" (Napló). Ha Petőfinek jó volt, nekem is jó lesz.

Kommentár nélkül:
  helyes: jól van — helytelen: jólvan
  helyes: jólesik — helytelen: jól esik
  helyes: nem biztos — helytelen: nembiztos
  helyes: nemsoká — helytelen: nem soká

Isten ments, hogy e példákkal a helyesírás elhanyagolására bíztassak bárkit is! Hiába is tenném, az sms-ek és a csetelés világában sokkal többen kommunikálnak írásban, mint régen, és nagyon is kreatív módon. Ezt nem gunyorosan gondolom, hanem komolyan. (Példának okáért: viccesen hasonlítanak a rövidítések a kézzel írt kódexekéihez.) Ugyanakkor egyre többet írunk szövegszerkesztővel, ami sokat segít, mégha nem is mindig kötelező elfogadni a helyesírás-ellenőrző javaslatát. És de jó lenne, ha a helyesírási szabályzat megengedőbb lenne, alternatív lehetőségek megengedésével a fentiekhez hasonló példákban! És lehet, hogy megengedőbb is, csak a helyesírási szótárak még az Akadémiánál is konzervatívabbak. De félre a nyavalygással! Akkor tehetünk legtöbbet a helyesírásunkért, ha sokat olvasunk jó íróktól, költőktől és fordítóktól. Legyen ez a tanulság.