Politika, világ

2012. ápr. 15.

A nacionalizmus elveszi a hazámat

A nacionalizmus tobzódása fokozatosan elveszi tőlem a hazámat.

Először elvették március 15-öt, kedvenc nemzeti ünnepemet. A nacionalisták, jobboldaliak, antiszemiták átvették az uralmat az utca felett.

Aztán elvették a himnuszt és a piros-fehér-zöld zászlót. Már nem a barátságos, befogadó, progresszív haza jut róla eszembe, hanem a kirekesztés.

Aztán elvették 56-ot. Már nem a nemzet szabadságvágyának kitörése, hanem az agresszív jobboldal handabandázása.

Egyre inkább egy a cigányokat lenéző és a bajainkért Brüsszelt, Amerikát és a zsidókat kárhoztató országban élek, ahol egyre kevesebben gondolnak arra, hogy bajainkkal nekünk kell szembenéznünk, és nekünk kell megoldanunk, másokkal szövetségben.

Olyan országban élek, ahol a jövőnk alapjait, az oktatást és a természetvédelmet feláldozzák pillanatnyi csoportérdekekért.

Progresszió helyett reakció, demokrácia helyett központosítás, közérdek helyett csoportérdek érvényesítése, szolidaritás helyett a gazdagok támogatása az uralkodó politikai irány.

Minden ideköt, az anyanyelv, a barátok, a szerelmek, a tágabb család, a város és a tájak szeretete, a munkám. Itt fogok maradni. De egyre inkább kényszerből. És elérhetetlen, idegen vidékekről álmodom. Egy barátságos, befogadó, progresszív országról, ami nem létezik.

Az egyéni boldogulásomért-boldogságomért nagyrészt én vagyok a felelős. És a történelem megtanított minket arra, hogy rossz időben és rossz helyen is lehetséges boldognak lenni. Erre a tanulságra most nagyobb szükségem van, mint életemben valaha.