Politika, világ

2015. aug. 2.

Magyarország, az agresszor

Egy TED előadásban hallottam, hogy egy ország "jósága" (bármi is legyen az) attól függ, hogy az az ország mit adott a világnak. Rögtön utána is néztem az előadó adatainak, és Magyarországról elkeserítő osztályozást találtam. Persze lehet vele vitatkozni, de az a benyomásom, hogy inkább el kellene gondolkozni rajta.

Eszerint a rangsorolás szerint Magyarország a világ tudományhoz-technológiához és a kultúrájához való hozzájárulásban az élmezőnyben van, 125 országból a 13. illetve a 9. A többi kategóriában (környezet, jólét, egészség) a középmezőnybe soroltatik, a béke esetében viszont az hátulról a harmadik, azaz a rangsorolás szerint a békét legjobban veszélyeztető országok egyike.

Magyarországot, bús hagyományainknak megfelelően, általában áldozatnak látjuk: tatár, török, Habsburg, Trianon, a magyarok elnyomása az utódállamokban, német megszállás, magyarok elleni atrocitások a II. világháború végén, orosz megszállás, 1956. A világ pedig, főleg a XX. században, Magyarországot agresszornak látja, mint ahogy legtöbbször agresszor is volt: 1912: Bosznia-Hercegovina annektálása, 1914: Szerbia megtámadása, 1939: bevonulás az éppen szétvert Csehszlovákiába (I. bécsi döntés), 1940: bevonulás Romániába (II. bécsi döntés), 1941: Jugoszlávia megtámadása, majd ugyanabban az éveben a Szovjetunió megtámadása, 1968: bevonulás Csehszlovákiába. És ezeken kívül is sok olyan esemény volt, amiben mások voltak magyarok áldozatai, mint a  az újvidéki vérengzés, tisztogatások a magyarok által megszállt szovjet területen, majd a svábok kitelepítése. És persze a zsidók deportálása, amit a magyar hatóságok hajtottak végre, néhány tucat gestapós irányításával (és amit Horthy egy szóval le tudott állítani).

Nyilván minden közösségnek más a magáról alkotott képe, mint az, amit róla alkotnak. De ekkora különbség csak akkor lehet, ha az önkép nagyon torz.

A magyarság a trianoni sokk után, az értelmiség egy szűk, és nemzetietlennek kikiáltott rétege kivételével, nem kérdezte meg magától, hogy vajon mi volt az oka annak, hogy a nemzetiségek ki akartak válni a Magyar Királyságból, hogy miért kellett kirobbantani a világháborút, miért találtuk magunkat a vesztesek között négy év értelmetlen és szörnyű öldöklése után, és miért nem sikerült igazságosabb békefeltételeket kialkudni. Csak a szerencsétlen történelmi sors, a nemzetiségek árulása, a kommün zsidói (de nem az országot végsőkig védő magyar Vörös Hadsereg), és a lelketlen franciák (de nem az antanttal bevonuló Horthy és inkompetens diplomatái) tehettek az ország megcsonkításáról. És az, hogy a trianoni békeszerződés valóban igazságtalan volt, elég volt ahhoz, hogy a politikai vezető rétegek és az őket lelkesen követő tömegek felelőssége fel se merülhessen.

A II. világháború elég jól megmutatta, hogy hova vezetett az önbecsapás, önsajnálat és agresszió. De sem a vereség, sem 56, sem a rendszerváltás nem vezetett semmiféle szembenézéshez a történelmünkkel. A magyar történelem olyan volt, amilyen. De a szembenézés vele most a mi felelősségünk. A Szovjetunió megtámadásáról vagy Holokausztról nem mi tehetünk, de elődeink felelősségének eltagadásáról igen.

Még a szocialisták 2010-es megalázó választási veresége sem volt ahhoz elég, hogy akár csak egy párt megkérdezze magától, hogy miért fordultak el tőle a választók. És azóta az emlékezetkiesés, önbecsapás és önsajnálat a hivatalos politika gerince lett: a német megszállás emlékművének szánt kereszténynemzeti giccs beszédes ikonja ennek. És Magyarország, ha kicsiben és mucsai módon is, de megpróbálja folytatni az agressziót: a Vasfüggöny hajdani elbontója most kerítést épít a határra a muzulmánok és négerek ellen, a lakosság többségének támogatásával.

Szégyen, gyalázat.